Az első megfogalmazható emlékem arról, hogy mit is jelent a törődés még jóval iskolás korom előttre datálódik. Kora reggel besütött a nap a szobába, még az egész népes család aludt és én játszani kezdtem a babáimmal. Sokan voltak – a legtöbbjük a mai napig naftalinszagú dobozokban várja, hogy egy nap megint munkába álljanak – Piroska, Luca, Babszem, Tina, Zsófi, Fáni, Enikő, Natasa. Már akkor se tudtam eldönteni ki a legkedvesebb. És ahogy ezen gondolkodtam rájöttem, hogy a kedvenc nem az kell legyen, akivel legtöbbet játszom, hanem pont az aki kevesebb törődést kap, mert az szomorúbb.Hevesen sírni kezdtem. Nem tudok mindegyikkel ugyanannyit játszani, mindig lesz mellőzöttebb, csúnyább, üresebb szemű. Zokogva ébresztettem fel az Anyukámat és próbáltam ennek a felismerésnek a hirtelen rám zuhanó súlyát elmagyarázni neki.
Felnőtt módjára már, de ezzel az érzéssel most is sok harcot vívok, nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy lássuk milyen fajta életvezetési minta ez, hol ad sok pozitívumot az ember életéhez és hol húz körénk falakat. Mindezt most csak azért mesélem el, mert odafordulni, törődni, üres tekinteteket meglátni akkor is kell ha az ember tinédzser korában kiszórja az összes babáját. És nagyon nagyon sokan tesszük is számtalan módon, időpontban, formában.
Ünnepek tájékán könnyebb. A téli fagyban az utcán meglátni könnyebb. Gyerekhez, állathoz, kedveshez, szomorúan széphez odafordulni könnyebb. Ha jól érzem magam a bőrömben, biztos lábakon viszem a mindennapjaimat akkor is könnyebb. Életszakaszonként mást lát elhagyatottnak a szemünk és mást tud nyújtani a kezünk. Az ötlet, amit tavaly karácsonykor találtunk ki a barátnőmmel hirtelen jött és nem volt zajos siker, de az alapgondolat szerintem remek. Azokban a hónapokban nem lett volna türelmem aprólékosan Cipősdoboz ajándékokat készíteni, nem lett volna elég lelkierőm ételt osztva azokkal szót váltani, akik a téli túlélésért küzdenek az utcán. Alattomosan marcangolt a szívfájdalom, ami nem tűnt volna igazi problémának az övékét látva, de gyötört annyira, hogy ne tudjak túllépni rajta. Instant megoldás kellett. És ekkor született az egységcsomagok ötlete.
A Facebookon, akit lehetett mozgósítva zacskókat készítettünk és arra kértünk mindenkit tegyen bele:
1 egység meleg ruhát (egy sapkát vagy sálat vagy kesztyűt vagy pulcsit vagy zoknit)
1 egységnyi ételt (utcán fogyasztható tartós élelmiszer, pl. egy csoki, konzerv, sütemény, gyümölcs, stb)
1 egység alkoholos italt (egy sört, egy bort vagy egy kis rövidet)
1 egységnyi szót (egy könyvet vagy idézetet egy lapon, kártyán, borítékban)
Minden csomagba került még egy doboz gyufa, egy mécses, műanyag evőeszköz, zsebkendő, szalvéta, volt amibe fogkefe, törlőkendő, szappan is.
A csomagokat egy karácsony este előtti közös sétán osztottuk ki az utcán élőknek. Vagyis ez volt a terv. Zuhogott az eső aznap este. Közel 50 csomagunk lett és nagyjából egy tucatnyian próbáltuk fellelni a hajléktalanokat. Szerencsére jóval kevesebb kint alvót találtunk a budai utcákon, mint akinek csomag jutott volna, jövőre inkább délelőtt megyünk. A megmaradt zsákokat szétosztottuk a csomagtartóinkban és a következő napokban a piros lámpáknál az ablakon bekopogóknak adtuk át.
És ez az igazán jó ötlet! Nem csak hidegben, nem csak karácsonykor. Bármikor tarthat az ember egy-két ilyen egységcsomagot a kocsijában. Szinte magától bukkan fel itthon rendrakáskor egy póló, egy könyv, plusz egy konzerv a bevásárláskor. Három percnyi törődés egy zacskóba tenni, most a melegben mellé dobni egy üveg ásványvizet és egy csomag törlőkendőt.
Most jut eszembe, hogy a karácsonyi program után meg sem köszöntem azoknak akik csomagot készítettek és eljöttek. Jövőre jóval élelmesebbek leszünk, addig is pedig tegyetek egy egységadományt a kocsiba!
