Az ecserin szerzett horgolt ágytakaróm az egyik legkedvesebb tárgyam. Akárhány ezer kilométerre cibáltam magammal vagy hurcoltam egyik budai lakásból a másikba, rendíthetetlenül hozta magával az üzenetet: előbb-utóbb lesz rendes otthonod!Most épp nagyon trendi ez a „granny square” minta - hogy hívják magyarul?- de már a hetvenes évek óta feltűnően jelen van párnán, pokrócon, kötényen, vadabbaknak bikinin vagy Paul Mccartney-n. Néhány napja jó nagy adagban a budapesti 49-es villamos egyik kocsiján is. Az interneten hömpölyögnek az akcióról a képek és a kötögető-horgoló lányok szelíd szavai. Ha az index ebben és ebben a cikkben nem írta volta meg a magyar gerillakötés áttekintését, tovább szaporítanám erről a szót, de a két írásból minden kiderül, amit a magyar mozgalomról tudni kell. Olvassátok!
Hogy miért jó cigánycirkuszt csinálni a villanypóznákból, sorompókból és járművekből? Elsősorban azért, mert élet van benne. Amerikában több mint tíz éve kiabálnak ezek a kötött, horgolt színek a köztereken. Van benne dacos feminizmus: igen, kötögetünk, ahogy egy helyes lányhoz illik, de hadd csináljuk úgy, hogy ne legyen értelme. Van benne közösségi kiáltás, nyomot akarunk hagyni, olyan mint egy graffitis tag. Van benne a gerillamarketing eszközeiből, az extrém kültéri vasalás lendületéből és abból a vágyból, hogy legyen a köztér otthonszerű. Cuki, de nem hellokittysen, megmosolyogtat, de még nem nyálas. Van benne női törődés, köszönjük meg ezeknek a többségében ronda tárgyaknak, villanyoszlopnak, parkolásgátlónak, jegylyukasztónak, hogy kitartóan szolgálnak.
A gerillakötés istennőivel Sabrina Gschwandtnerrel és Magda Sayegzsel egy remek könyvben találkoztam először, amit a férjem kukázott nekem egy múzeumi kiárusításon. A címe Handmade Nation és általában a DIY mozgalom, illetve az „indie craft” (vagyis olyan független - independent - kézművesek, mesterek, akik maguk viszik a hátukon az értékesítést is és nem tartoznak nagyobb cégcsoportokhoz, hálózatokhoz) kétezres évek eleji szikráiról szól. A könyv 2007-ben íródott, így hiába számítottak pionírnak a benne szereplő varró, faragó, ékszerkészítő, textilfestő alakok, ma már az Etsytől és a Facebooktól egy kattintásra nehezen tűnnek ki a tömegből. Ám a fenti két név tartja magát. Sabrina Gschwandtner magazinja a KNITKNIT például a Harvard Szépművészeti Könyvtárárban külön kérésre tekinthető meg, munkáit pedig megtalálhatjuk a MOMA-ban. Magda önálló kiállító Európa szerte, munkáiban a video és a kötés keveredik. Úgyhogy akár tetszik akár nem, azzal, hogy lámpaoszlopra csavarnak színes fonalakat és éjt nappallá téve csak kötőtűket csattogtatnak smink nélkül, szépen beállhatnak Banksy után a sorba ha street artról van szó.
A könyv egyik rövid interjújában egyikük azt mondja kötni azért jó, mert az első pillanattól él fejlődik és növekszik a kezedben a kész darab. Az elejétől a végéig látod minden centijét létrejönni és ezt az érzést a mindennapi élet olyan ritkán adja meg. Pláne nem legtöbbünk munkája. Minden, körénk digitális burkot húzó áldás ellenére az ember szereti használni az érzékeit. Révedve nézni és közben tapintani. Aztán kiigazítani a tekintet fókuszát és ellenőrizni a kéz munkáját. A kötés egyfajta ritmikussággal elért meditatív, de a bőrünkön mégis érzékelhetően aktív állapotba hoz. Erre mondták akkoriban, hogy a kötés az új jóga. Hmm..szeretem ezt a mondatot nagyon, de biztos, hogy a hátunknak, nyakunknak,kezünknek, nem.
Így a végén pedig bevallom, hogy nem tudok kötni. Horgolni is csak csúnyán. A nagymamám, a kuzinom, a férjem anyukája tud, a háromból kettő még megtaníthat. Mindenképpen kell a még meg nem talált otthonom kertjében az egyik fára lábszárvédő. Addig itt, a Pinteresten gyűjtöm hozzá az inspirációt.
Nézzétek!
Fotók a kötött villamosról itt, video pedig itt.
Sabrina Gschwandtner és Knitknit magazin
Magda Sayeg – a gombolyagrobbantás királynője
